Ismét újrakezdtem

Már régóta nem írtam semmit kedvenc internetes naplómba. A hosszú kihagyásnak több oka is volt, melyek közül az egyik, de legkevésbé meghatározó az volt, hogy közel 2 hónapig Európában voltam.


Akik közelebbről is ismernek, azok tudják a hosszú szünet tényleges okát, melyet itt most nem kívánok részletezni. Az igazat megvallva, egy kedves ismerősön többszöri győzködésére hallgatva vágtam ismét bele a blogom írásába.


És ha már a blogom címe a kalandjaimra utal, hát akkor bátran kijelenthetem, a kalandjaim már a visszatérésem kezdőpillanatától elkezdődtek. De nézzük sorjában a dolgokat.


A kalandok sorozata már Brüsszelben elkezdődött, ami abból állt, hogy a miután beszálltunk a Frankfurtba tartó repülőgépbe, még 85 percen át várakoztattak bennünket anélkül, hogy a madár egy métert is gurult volna előre. Állítólag köd volt és havazott Frankfurtban. Hmmm....
Megjegyzem, miután megérkeztem semmi nyomát nem lehetett látni, hogy bármi armageddon akadályozta volna a légiközlekedést.


Szóval a tetemes késve történő indulás azt eredményezte, hogy csupán 20 percem maradt elérni a Nagoyába induló, szintén Lufthansa járatot. Akik ismerik a frankfurti repülőteret azok jól tudják, hogy ez kissé necces feladat! Mindezek ellenére, teljes tempóban rohanva átszáguldottam a nagoyai járat indulási kapujához. Gondoltam, én kis naív, hogy mivel érvényes beszállókártyát tartok a kezemben, talán megvárnak.


De nem így történt! Ugyan a gépmadár még bennt állt a helyén, de egy vaskos német hölgyemény katonásan közölte velem, hogy a kapitány úgy döntött, hogy bezárja az ajtót. Megjegyzem ekkor 2 perccel múlt el a gép indulási ideje, ami azért egy 12 órás úthoz képest, talán tolerálható késés lett volna a luftwaffe részéről.


Ezek után az előbbi hölgymény áttette a jegyemet egy 3 órával később induló LH járatra, Szöulon keresztül Nagoyába. Mit tudtam  tenni, átballagtam a legközelebbi LH Ticket Counter-hez, hogy a foglalásom alapján kezembe vegyem az új beszállókártyákat.


Így utólag visszagondolva, én kis hülye, még azon morfondíroztam magamban, hogy mi az ördögöt fogok én csinálni 3 órán keresztül. Aztán a hidegzuhany akkor ért, amikor megláttam a tranzit jegyfoglalásnál álló sor hosszát. Rögtön tudtam, hogy itt még a szöuli gépet is le fogom késni!


Ezért megkérdeztem egy másik szintén nagyon vonzó, ugyan kevésbé drabális, de legalább ugyanolyan "készséges és segítőkész" LH-s hölgyet, hogy most mit csináljak. Mivel látva a sor fogyási sebességét és a hátralévő óráim egyre fogyó számát, nem kell hozzá zseninek lenni ahhoz, hogy bárki könnyedén belássa, itt esélyem sincs arra, hogy időben a kezembe vegyem az új beszállókártyákat. 


A készséges és segítőkész néni széttárta a karjait és közölte, hogy 3000 embert kell más járatokra áttenni, és ő nem tud semmit sem tenni. Kész, alles klar!


Jóslatom természetesen bevállt, így a 3 órával később induló szöuli járatról is lemaradtam. Közel 5 órai sorbanállás után végül egy tényleg segíteni tudó- és akaró emberkéhez kerültem, aki áttett egy este 8 órakor induló tokiói JAL gépre, majd onnan pedig egy domestic JAL járatra Nagoyába.


Persze itt sem ment minden rendben, mert állítólag a számítógépes rendszerükkel is gond volt, ezért csupán hagyományos, kézzel írott, papír jegyet tudtak a számomra kiállítani. Ne feledjük 2011-et írunk!


Az egymásra tornyosuló problémák pedig mindabban csúcsosodtak ki, hogy a legvégén elfelejtették, vagy nem tudták a csomagomat átteni a JAL esti tokiói járatára, ami így végén Frankfurtban maradt. Egyetlen pozitívuma volt a gyötrelmek sorozatának, hogy a gépen helyet foglalva rögtön elaludtam, és 10 órával később arra ébredtem, hogy egy csinos, mosolygós japán légikisasszony finoman kelteget, hogy hoznák a leszállás előtti ételt. Ezek szerint úgy átaludtam az utat, mint a bunda.


Viszont amikor megérkeztem Tokióba, és láttam, hogy a csomagom nem látom sehol, akkor azt éreztem, hogy nálam nagyobb balek nincsen a földön. De legalább itt japán földön az emberek készségesek, segítőkészek és mindezek tetejében még rendkívül udvariasak és együttérzők voltak.
Rögtön intézkedni kezdtek, és megígérték, hogy minden nap tájékoztatni fognak, hogy merre kószál a bőröndöm.


Megjegyzés: ezt pontosan meg is tették, amiből aztán újabb kalamajka keletkezett... de erről majd legközelebb.


Mindenesetre eddig hű voltam a Lufthansához, de elgondolkodtató ezek után, hogy a következő útjaimon inkább más légitársaságot válasszak.