Kirándulás Gozaisho-ban

Az elmúlt hétvégén a Nagoyához közel eső Gozaisho nevű hegyen kirándultam. Hasonlóan a többi Japán városokhoz, Nagoyát is az egyik oldalról a tenger határolja, másfelől pedig magas hegyek veszik körül. No azért nem az Alpok hegyláncaihoz mérhetőek a Japán hegyek, de azért jelentős részük bőven a Kékes fölé emelkedik.

Az általam meglátogatott Gozaisho hegy is kb. 1200 méter magasan nyúlik a tenger szintje fölé. És ami talán a legfontosabb, hogy ez a hegy tényleg a tenger szintjéről indul, és jó meredeken ível felfelé. A képen is látható drótkötél-pályán lehet feljutni a tetőre.

Miután a felvonóval feljutottam a hegytetőre, gondoltam, hogy lefelé majd egy könnyű 2-3 órás sétával lejövök. Igen ám, de ez a hegy nem egy lankás alpesi lejtő, ahol még 2000 méter magasan is békésen legelésző tehenekkel lehet találkozni. Nem, ez egy rendkívül meredek, sziklákkal telepakolt, őserdőszerű növényzettel benőtt hegycsúcs.
Persze én erről mit sem tudtam, így aztán nyugodtan elindultam lefelé. Tapasztaltabb Japán turisták kissé furcsán is néztek rám, hogy egy szál tornacipőben, kesztyű és kötelek nélkül vágok neki az útnak.
No de mit számít egy kisebb japán hegy egy a Bakonyban edződött, bár már kissé öregedő magyar betyárnak.

Hát mit ne mondjak, a 2-3 órás könnyű sétából 4-5 órás kemény hegymászás lett (lefelé). És mindennek tetejében még jól el is tévedtem. Mivel a hegyen a jelzések mondanom sem kell, hogy japánul íródtak, annak is a legkeményebb kandzsi írásjelek formájában. Szóval semmit nem értettem belőlük. Csak azt vettem észre, hogy már lassan 5 órája jövök lefelé, és még mindig nem értem el a hegy alját, ahol az autómat reggel letettem.

Szerencsémre, elértem egy kisebb tábort, ahol japán hegymászók (!!!) éppen uzsonnázni készülődtek. Mutatom is nekik rögtön a papíromat, amit még a nap elején a felvonónál felszedtem, hogy mondják már meg, milyen messze van még a felvonó. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy mindezt japánul (!) adom elő.

Erre nagyot lestek, és számomra teljesen érthetetlen diskurzusba kezdtek. Biztos mondták maguk között, hogy mekkora egy marha ez a külföldi. Ebben viszont az a jó, hogy mindenki amerikainak néz, így legalább a magyar honfitársaimra nem hozok szégyent. Szegény amcsik!

Hosszas tanakodás és vitatkozás után az egyik szépen, lassan és félig angolul elmondta, hogy a felvonó a hegynek a túloldalán van, innen nem lehet átjutni oda. De azért ne aggódjak, mert ő önkéntes a hegyen (ez nem tudom mit takar), és levisz a faluba, ahonnan pedig az autójával visszavisz a hegynek a jó oldalára.

Így is tettünk, rövid búcsúzkodás után és egy ajándék mangó elfogyasztása után elindultunk lefelé a faluba. A tábortól még kb. 30 percet gyalogoltunk, itt már lényegesen könnyebben járható úton. Ezután beestem az autójába, és kb. újabb 30 perc autókázás után megláttam a parkolót, ahol az autómat hagytam. El lehet képzelni mekkora örömöt jelentett a Toyotám viszont látása.

Köszönetképpen megpróbáltam az emberemnek 2000 Jent a zsebébe tolni, mire ő majdnem rosszul lett, és heves tiltakozások közepette bevágódott az autójába, és elment. Még annyit mondott, hogy ő önkéntes, és elviharzott. Sajnos nem tudom a nevét, de így ismeretlenül is nagyon köszönöm neki a segítséget. Önzetlenségéért az Isten áldja!

Hát így ért véget a Goyzaisho-i kaland!