Kirándulás Tokióba és környékére

Az elmúlt péntekre (október 15.) szabadságot vettem ki, hogy Vakonddal és Piroskával együtt 3 napra elutazzunk Tokióba, illetve onnan tovább, a világörökség részét képező Nikko-ba. Mielőtt még elindultunk volna Tokióba, csütörtökön este Piroskáék volt főnökével, Muto úrral együtt vacsoráztunk a Toyota Tsusho nagyoyai irodájához közeli egyik étteremben. Megjegyzem, Muto úr nekem kb. 3 hétig volt főnököm, mivel amikor ő Magyarországra érkezett, mi akkor költöztünk Belgiumba. Na de térjünk vissza a tokiói kalandhoz. 

Vacsora Muto úrral a TMH 3. elnökével

Másnap reggel korán nekivágtunk az útnak, ami viszont nem volt egy egyszerű kéjutazás. Történt ugyanis, hogy kedves ferdeszemű barátaink karbantartás címszóval kb. 80 km hosszon lezárták a Nagoyából Tokióba vezető, egyébként is igen lassú Tomei autópálya egyik sávját. Na ez aztán akkor dugót eredményezett, hogy 7, igen nem tévedés hét órába telt, amíg a Nagoya-Tokió közötti 350 km-es távolságot autóval megtettük. Ez 50 km/h átlagsebességnek fele meg. Csak zárójelben jegyzem meg, a Brüsszel-Frankfurt út, amit már jópárszor legyűrtem, távolságban ennél egy kicsit hosszabb, időben viszont fele.

Szóval nagy nehezen megérkeztünk Tokióba, ahol ugyanabban a szállodában, inkább hostelben, szálltunk meg, mint Beával és a gyerekekkel a nyáron.

A kora estét rövid városnézéssel töltöttük, majd este Shinjuku-ban találkoztunk Gábor és Piroska volt japán kollégájával, Yusukéval. Megjegyzem, én vele már nem dolgoztam együtt, mivel ő jóval később került a Toyota Motor Hungary-hez, mint, hogy én elmentem Belgiumba.



Rövid városnézés (Akihabara)



Este vacsora japán Izakaya stílusban,
valahol a Shinjuku állomás közelében 

Másnap, október 16-án szombaton korán reggel indultunk Nikko-ba. Mondanom sem kell, hogy ismét kellőképpen hosszú volt az út. Bár Nikko csupán kb. 140 km-re fekszik Tokiótól észak-nyugatra, ezt az utat is majd 4 óra alatt tettük meg. Persze ősz révén, rengetegen kelnek útra, mivel az idő még mindig nagyon szép, viszont már nincsen az döglesztő meleg és iszonyatos pára, és lassan a fák levelei is lassan kezdenek csodálatos színpompát ölteni. Szóval kora délután lett mire Nikko-ba értünk.

Nikko eredete egyébként a 9. századig nyúlik vissza, de legismertebb nevezetessége a Toshugu-shrine valamikor az 1600-as években, Japán egyik legismertebb Shógun dinasztiájának, a Tokugawák idején létesült. A látogatásunk időzítésével szerencsénk volt, mert éppen szamuráj fesztivált tartottak, ahol is szamurájnak öltözött lovasok vágtázó íj lövészetet tartottak. Érdekes volt látni őket, mert szerintem a mi őseink, a hunok is valahogy.

Szamuráj harcos

Feladat teljesítve

Itt pedig egy mai "modern" szamurájjal együtt pózolunk

Toshogu-shrine erőteljesen díszitett
bejárata

Mielőtt visszaindultunk volna Tokióba, még elugrottunk a kb. 20 km-re fekvő Nikko nemzeti parkban található, szintén híres Kegon vízesést megtekinteni. Mivel a vízesén már rendesen fennt a hegyekben található, itt a természet is már egy kicsit előbbre járt, ezért a fák levelei is elkezdtek színesbe hajlani. A vízeséshez egyábként egy rendkívül kaptatós hegyi szerpentin vezet felfelé, ahol többször is megálltunk gyönyörködni a táj szépségében. Aztán felfelé menet az egyik kanyarban, egyszer csak majmokra lettem figyelmes. Ott ültek az út szélén, nem zavarta őket az autó forgalom. Gábor le is fényképezett két szép példányt!

Majom a korlát tetején

Itt meg egy másik falatozik

Nekünk nagyon tetszettek a majmok, viszont a Kegon vízesésnél lévő boltosok, "omiyage" (helyi szuvenír) árusok véleménye más a kedves kis makikról. Ugyanis ezek előszeretettel jönnek be a boltokba, és lopják el az ott árult édességeket, amivel aztán rögtön felrohannak az épület tetejére, vagy beugranak a fák közé. Az egyik boltos néni mutatta is, hogy ő bizony csúzlit tart a makik ellen, amivel egy kb. 6 mm átmérőjű csapágygolyót kilőve próbálja seggbe trafálni a falánk majmomat, több-kevesebb sikerrel.

De visszatérve a Kegon vízeséshez, a helynek a szépsége mellett szomorú híre is van, mivel itt a követik el a legtöbb öngyilkosságot, és az elkövetők általában japán fiatalok. A 97 méteres szakadékból leugorva vetnek véget az életüknek.

Mielőtt visszaindultunk volna Tokióba, egy helyi kisvendéglőben még megvacsoráztunk, aztán ismét nekivágtunk a majd 4 óráig tartó visszafelé útnak.

Vasárnap délelőtt még egy kicsit mászkáltunk Tokióban, aztán visszafelé indultunk. Itt is ugyanazt az utat követtük mint nyáron Beával és a gyerekekkel, Kamakura felé kis kitérável vissza Nagoyába.

Indulás Tokióban a Sakura hotelből

Csirkebőr "eszegetése" Kamakurában



Kamakura után pedig ismét nekivágtunk a több mint 6 órás útnak vissza Nagoyába, ahol ismét többször is hatalamas "dzsútáj"-ba, azaz dugóba keveredtünk. Gábor unalmában a szűnni nem akaró dugót fényképezte, én csapkodtam a kormányt, Piroska pedig hátul olvasott.

Éjszakai dugó a Tomei autópályán, valahol Hamamatsu és Nagoya között